0 db
<< Vissza a Hírek - Újdonságok menübe

Spider-Man teszt

Nem olyan rég jelent meg a legújabb Pókember játék, ami körül hatalmas várakozás volt. Nem csoda, hisz egy nagyszabású PlayStation exkluzív címről beszélünk, amiben mostanában a Sony nem szokott mellényúlni.


Tudni kell rólam, hogy nagyon szeretem a képregényeket, és mindenféle adaptációjukat, legyen az film, sorozat, rajzfilm, játék vagy csak egy nagyon menőn kinéző pohár. Pókemberről is van jó pár képregényem itthon, és azért elég sokat is tudok róla. Viszont sose tartozott a kedvenceim közé. Nem azt mondom, hogy nem szeretem, mert az hazugság lenne, viszont számomra egy „átlagos” hős, nincs felé hatalmas nagy imádatom. Ez azért is lehet érdekes, mert Pókembernek van talán a legtöbb ellensége a Marvel berkein belül, és nem is akármilyenek. Emellett a karakter is sok oldalú, és tényleg úgy van megalkotva, hogy könnyű legyen vele azonosulni. Viszont szerintem még sosem készült belőle egy kiemelkedő feldolgozás sem, mondom ezt filmek, és játékok terén is. A nagyvásznon Sam Raimi csinált egy egész jó trilógiát a karakterből, és tény, hogy élvezem ezeket a filmeket, de nem tartom többnek őket egy átlagos szuperhősfilmnél többnek. Persze, hosszasan el lehetne vitázni, hogy Toby jó választás volt-e a szerepre, vagy hogy miért kellet Venom a trilógia záró darabjába, vagy akár arról is, hogy milyen lett volna a soha el nem készült 4. rész, de szerintem fölösleges. Nem sokkal később jelent meg az Andrew Garfield féle 2 részes „filmsorozat” amihez nagyon negatív élmények kötnek. Garfield egész jó volt, viszont a drámai jelenetekről inkább nem beszélnék, cserébe a látvány hangulat nagyon jó volt, de az eszeveszett kapkodás ára az lett, hogy a második rész szerintem minden idők egyik legrosszabb képregényfilmje. Aztán itt van a Tom Holland féle hazatérés, ami talán legjobban adaptálta Peter karakterét, és az eddigi talán legjobb MFU gonoszt hozta el nekünk, mégis a körülötte lévő dolgokat nem bírta összetartani. Játékfronton meg talán az Amazing Spidermant mondhatnám, amit legjobban élveztem, de számomra a legtöbb játékuk a középkategóriába tűnt el, vagy mert monotonok voltak, vagy a játékmenet volt nagyon csiszolatlan.


Kicsit hosszas felvezetés után, de itt érkezünk el a mai alanyunkhoz. Már a játék elején rengeteg dolog kiderül a játékról. Röviden a történet szerint éppen Kingpint, vagyis a vezért próbáljuk meg elkapni, aki viszont figyelmeztet minket, hogyha ő rács mögé kerül, akkor nem lesz aki kézben tartsa a dolgokat. Elvégre míg Pókember a barátságos és közkedvelt hős, akit J. Jonah Jamesonon kívül szinte mindenki bír, addig Kingpin testesíti meg azt, amit Batman… Kingpin egyszerűen nem nagyon hagy helyet másnak, és így viszonylag „kis” bűnözési rátával rendelkezik a város. Később pedig többek között Mr. Negatíval is fel kell vennünk a harcot, mert egy globális „bandaháború” veszi kezdetét. Később a történetbe becsatlakozik Osborn, mint a város polgármestere, de tényleg rettentő sok Pókember gonosz fel fog tűnni. A játék eleje, vagyis Kingpin a tutorialt testesíti meg tulajdonképpen. Itt minden fontosabb dolgot kitapasztalhatunk az irányításról, viszont aki játszott valaha egy Arkham játékkal, annak nem nagyon kell félnie, hogy melyik gomb/mechanika mit csinál. Később még rátérek a hasonlóságokra. Ami nagyon tetszett, hogy az irányítás nincsen túlbonyolítva, mégis szinte minden gombot kihasznál a kontrolleren, aminek nagy részét harc közben is használhatjuk. Annyira dinamikusan kezeli a játék a karakterünket, hogy tényleg nincs két ugyanolyan harc, és minden egyes verekedés igencsak látványos. Mondjuk erre szükség is volt, mert sok helyen elég nagy ismétlődés van jelen. A látványosságra csak rátesz, hogyha elég sokat térünk ki valami elől, vagy éppen elég sok ellenfelet ütünk le, akkor feltöltődik nekünk egy kis erőcsík, aminek 3 szegmense van. Ha legalább 1 szegmens ami feltöltődött, akkor képesek vagyunk látványos kiütéseket végrehajtani. Van jó néhány, szerintem nem ismétlődnek túl sokat, persze kérdés ki mennyit használja ezt a lehetőséget. Taktikai szempontból is jó ez a csík, ugyanis az életerőkre is átcsoportosíthatjuk a feltöltődöttséget. Ezen kívül bármikor a levegőbe küldtetünk akárkit, de vissza is húzhatjuk onnan. Bár a Pók soha nem öl, mégis lehetőségünk van, sőt néha plusz pont is jár azért, ha toronyházak tetejéről inkább ledobjuk őket, mintsem, hogy megküzdjünk velük. Ezen kívül maguk a kitérések is néha látványosabbak mint egy Michael Bay film, főleg mikor a hátunkat súrolva megy el a rakéta alattunk, miközben fölöttünk lőnek, de valakinek a fejét pókhálóba csavarjuk közben.

Ellenféltípusból nincsen túl sok, de játék során nem tűnt fel további kasztok hiánya. Így is imádkoztam, hogy adott típusok ne jelenjenek meg. A sima bunyós emberen kívül van itt a nagydarab, akit itt nem kábítani kell, csak ütni, de lesz fegyveres, rakétavetős, pajzsos, és mindenttudóüberninja is. Mindegyikre van egy közelharci megoldás, viszont a fegyverkészletünk széles tárháza által szinte minden ellenféltípusra kapunk alternatív lehetőségeket is, hogy számunkra tetsző módon likvidáljuk őket. Alapból tudunk pókhálót lőni, ami gondolom ebben a játékban nem meglepő, viszont lesz lehetőségünk speciális ütőhálóra, amire sokkal nagyobbat dob az ellenfelen. Ez azért jó, mert ha elég közel van valamihez, és elég sokat kap (Utóbbi típusból elég egy jó lövés) és már a falhoz van hálózva, és teljesen magatehetetlen. Hasonlót tudunk csinálni a pókbombával, ami egyszerre több embert is képes megbénítani, de lesz automatán támadó pók drón, sokkoló háló és még pár finomság.


A látványosságot tovább növelik a ruhák, amik természetesen nem csak jó kikacsintások, és menő alternatív változtatok, hanem mindegyiknek van valami különlegessége. Természetesen később ezek is állíthatók, s megannyi minden más is. Lassan már a bőség zavara lelhető fel a játékba, hisz az összes fegyver módosítója, a ruhák módosítói, valamint a 3 képességfa már bődületesen sok lehetőséget kínál nekünk. Ezen felül pedig már csak a fotómód miatt is megéri kioldani a különböző ruhákat, hisz nagyon részletes, mégis egyszerű  beállítási lehetőségeket kapunk, ahol pillanatok alatt küldhetjük Mr. Negatívot a Hírharsona címlapjára, Noir Spidermant egy Amazing Spiderman füzet borítójára, vagy csak egy gyors szelfi két bunyó közt a közösségi hálóra. 

A történetre csak az írásom végén szeretnék kitérni a spoilerek elkerülése végett, így ide annyit biggyesztenék, hogy jó lett. Viszont a mellékküldetésekről úgy érzem, beszélhetek. Ez az a hely, ahol a játék talán megmutatja az igazi erejét. A játék alapból sem annyira rövid, viszont elég sok órát töltöttem el benne anélkül, hogy bármelyik főküldetésre is fókuszáltam volna. Tényleg itt minden van, de abból rengeteg. A főtörténettel körülbelül a játéknak csak az 50-60%-a van teljesítve, minden mást a mellékküldetések tesznek ki. Talán a kedven elfoglaltságomnak a hátizsákok gyűjtögetését nevezném meg, elvégre rengeteg van elszórva a városba, és mindegyik egy apró emlék Peter életébe, ami a játékos számára valamiféle utalás, vagy csak egy tárgy a múltból. Ráadásul kapunk plusz egy ruhát a gyűjteménybe, ha mindet összeszedjük. Amiben a legjobb, hogy bármikor tudunk váltani a ruhák közt, és az átvezetőkben is le vannak animálva. (Egyetlen egy átvezetőt találtam, ahol nem az általam választott ruha volt jelen.) Ezen kívül vannak falsúlyosabb mellékküldetések, ahol egy kastélyt kell felszabadítani, vagy éppen az acélbőrű Tombstonet levadászni. A legjobb bennük, hogy szerves része a játéknak, de mégsem kötelező. Mikor csak lengedezünk két küldetés közt, Jameson rádiójába hallgathatjuk, ahogy kifejti a véleményét Kingpin letartóztatásáról, vagy éppen arról, hogy egy mellékküldetés során mi robbant fel általunk. Bár itt is sok a harc, talán a bunker-őrposztok levadászásánál tudjuk legjobban gyakorolni a verekedést. Lehetőségünk van lopakodva végigmenni mindenkin, vagy éppen Rambo módjára támadni. Viszont ha ennyire nem akarunk agresszívak lenni, akkor lefotózhatjuk Manhattan legszebb látnivalóit, vagy éppen Harry Osborn kutatóállomásain tevékenykedhetünk, de Otto áramköreit is javíthatjuk. Egy nem annyira ismert, de annál királyabb Marvel karakter, Taskmaster is fog nekünk feladatokat adni, viszont a Fekete Macska is kitűzött egy célt elénk, így az ő dolgait is érdemes keresni, viszont ha ez még mindig nem lenne elég, vadászhatunk galambokra Howardnak, vagy csak járhatjuk New York utcáit, hogy bűntényeket állítsunk meg. Utóbbiak sajnos legtöbbször egy kaptafára épülő utcai harcok, ahol dísznek ki vannak rakva a szövetségesek, és az ellenfelek, nekünk meg csak gyorsan le kell ütnünk őket, viszont ritkán becsúszik egy-egy bomba hatástalanítás, bankrablás, vagy autós üldözés, utóbbi viszont a világ egyik legscripteltebb dolga. Másodpercre pontosan ki lehet tapasztalni mikor melyik gombot kell megnyomni, hogy megállítsuk őket. Bár idővesztegetésnek tűnhet ez a sok tennivaló, szükségünk lesz rájuk. Nem muszáj elvégezni őket, viszont mindegyik ad valamilyen pontot, amit el tudunk költeni fegyver vagy ruha fejlesztésre. Nomeg a legtöbbjük baromi jó móka.


Most viszont elérkeztünk a spoileres kategóriába, így kérlek titeket, csak az olvassa tovább aki vagy kijátszotta már, vagy nem zavarja, ha a csavarokat megtudja. Nos, a történetről, bővebben. A játék elején elkapjuk Kingpint, egy elég nehéz harcban. Igaz, számomra ekkor még furcsa volt az irányítás, mert nem vagyok hozzászokva a PS kontrollerhez, és én PC-n a Batmaneket is mindig úgy játszottam, hogy a kamerát forgatva mindig a következő lépésre figyeltem. Nos, ez itt nem működik, ha az embernek nincs három keze, így pedig sokszor nem is tudtam éppen mikor mi történik, mert nem láttam. Pedig a kamera és a karakterkezelés nagyon jó, viszont Pókunk képes néha epilepsziás rohamot kapni, mikor a sarkokon át kell mászni. Szóval Kingpin után rövidesen megjelenik Shocker is, akit elég hamar elteszünk láb alól. Ekkor pedig kezdődik az igazi történet. Mr. Li, vagyis Martin után nyomozunk, vagyis Peter először nem tudja, hogy ő Mister Negative, de ez a játékos számára nagyon hamar leeshet. Sokáig úgy tűnik, hogy ő az, aki a háttérből irányítja a dolgokat, és Osborn ellen hangolja a várost. Mi eközben szorgosan segítünk Doctor Octopusnak, vagyis Ottonak, aki ekkor még nem gonosz. Közben meghal Miles Morales apja, és Mary Jane Watson is hallhatatlannak képzeli magát, miközben megjelenik Silver Sable is, és a köznép is hamar megutál minket. Rengeteg minden történik, a történet végig nagyon feszes, nem lankad le a játék. Nagyon örülök neki, hogy ez az egész nem egy nap alatt történt, és bemutatta a játék, hogy néha aludnia is kell Peternek. Ráadásul a küldetésekkel együtt jár a dinamikus napszakváltozás, amit később magunk is beállíthatunk, mikor már kivittük a játékot.

Meglepően hamar kézre kerítjük Mr. Negatívot, és ezután indult be igazán a játék. Persze előtte is konténereket szállító helikoptereket hálózunk be pár centivel a gyalogosok között, de utána lesz aztán igazán epikus, látványos és fordulatos a játék. Szemtanúi lehetünk, ahogy egy „hős” elbukik Oki Doki személyében, és igen csak elgondolkoztató ez a szál. Peter példaképe, aki mindent megtesz az emberekért, titkon minden egy öncélú személyes bosszúból tesz, az az ember ellen, aki szerinte tönkretette, miközben évekig elválaszthatatlan barátok voltak. Ez egyébként bár nem teljesen olyan, kicsit emlékeztet Peter – Harry kapcsolatára más médiumokból. A játék közben megalapul a baljós hatós, és a játék végére olyan csapatfelállásokat van lehetőségünk elverni, mint Rhino és Skorpió, Elektro és Keselyű. A fő vonal, Oki Doki megbolondulása, Li személyes bosszúja, Osborn fiáért tett drasztikus lépései mint kidolgozott, és nagyon jó történeti elemek. Viszont sajnálom, hogy a játék elbagaterizálta Elektrot, Rhinót, Skorpiót és keselyűt. Nem volt idő a játékban arra, hogy kibontsák őket, és konkrétan csak vannak. Persze a nyomozásunk során pár háttér információt megtudhatunk róluk, de az egyszeri játékosnak egy picivel erősebb ellenfeleknek fognak tűnni. Nagyon hirtelen jövő ötlet volt az egész Baljós Hatos, viszont annál emlékezetesebb. De tényleg sajnálom, hogy ilyen remek karakterek ilyen „kis”, kidolgozatlan szerephez jutottak.


A játék nem válik monotonná, mert MJ folytonos kutakodásai megtörik a játékmenetet. Viszont be kell valljam, nagyon kevés idegesítőbb videojátékos karaktert tudnék felsorolni. Bár dobta Parkert, a partnere akar lenni, de nem olyan sidekick, mint Robin, viszont mégis megsértődik, ha Peter félti a terepen, közben pedig bármiféle veszélyérzet nélkül sétál be egy hadsereg közé egyetlen egy cikkért. Hihetetlen vakmerő, és életképtelen. Mármint konkrétan az, hisz ha nem lenne Peter csak a játék során legalább 4x halt volna meg. Ha muszáj volt valaki a játékba, akkor én mindenképpen Gwent támogattam volna.

Az irányítást Miles Morales fölött is átvehetjük. Így van, ő is jelen van a játékba. Ő az a karakter, aki rettentő erőltetetten tud hatni, főleg a mai időkben, ebben a játékban legnagyobb meglepetésemre mégsem az. Egy talpraesett, bár ugyancsak túl vakmerő srác, aki az ereje előtt is jó szándékból csinálja azt amit. A hackelős képessége szerintem sokkal érdekesebb, mint MJ pókterelői, és talán jobban is átadja azt az érzést, hogy az életéért menekül sokszor. Ezen kívül később megtudjuk, hogy megkapta a Pókerőt is, elég érdekes módon.

A játékban egyébként szinte mindenki tudja ki Peter. Oki Doki, May néni, MJ de még Miles is. Szerintem nincs ezzel baj, de félek, hogy a következő játékból kiveszik egy feszültség, hogy vajon ki tudja, hogy kik is vagyunk igazából. A játék végén nagyon jól zárul le a történet. Oki és Peter között nagyon megható a párbeszéd, ahogy zseni egy bűnözővé vált, és szinte már apa fia kapcsolat volt köztük. May meghal, ami szerint az elmúlt pár évek egyik legfájdalmasabb halál volt videojáték átvezetőbe. Tényleg át lehetetett érezni. Ha én a fejlesztők helyébe lettem volna  a végére tuti bebiggyesztek egy választási lehetősége, hogy May vagy több száz ember, nah az még nagyobb morál bomba lehetett volna, viszont így is fájdalmas, és megható volt.

A grafika egyébként nagyon szép, az arcok és az arckifejezések kidolgozottak, az eső szép, és az átvezetők is gyönyörűek. Sem a hangokra sem a képi megjelenítésre nem lehet panasz. Persze még mindig látszik, hogy videojáték, és az embereken néha lehetne csiszolni, szerintem kihozták amit lehet, és nem érheti panasz a ház elejét.


Viszont, megígértem, hogy kitérek egy picit az Arkham játékok párhuzamára. Az Asylum és az abból keletkezett trilógia( 1) egy nagyon meghatározó játék volt a verekedős, pláne a szuperhősös játékok körében. Ezért nem meglepő, hogy jó pár elem megihlette a fejlesztőket. A harcrendszer és az ellenfelek is nagyon hasonló, bár érezhető, a fejlődés, nem csak itt volt olyan érzésem, hogy ezt már láttam valahol. Dramaturgiailag, a történet szempontjából több rész is Arkham Knightra emlékeztetett. Mikor megutált a város, és alig lehetett közlekedni miatta, mert minden ránk támadt, akármilyen magasan is vagyunk, mondjuk ez már szőrszálhasogatás inkább. Viszont Skorpió mérge ténylegesen Scarecrow flashback érzéseket keltett. Nem csak a hallucinált világban a széteső platformokon való ugrás, miközben több Skorpiót vadászunk le, de az is, amit Peter képzelt a házak közé. Minthogyha egy az egyben a zöldesebb fear-gas tócsát láttam volna, amit természetesen egy növénnyel lehet legyőzni. Viszont ez már tényleg csak egy kisebb érdekesség, hisz nem ez folyásolja be milyen a játék, és kellő mennyiségű ötletet is pakoltak hozzá, példának okáért a Skorpió növények. Viszont néhány helyen tényleg ezt már tapasztaltam érzésem volt.

Összességében úgy gondolom, teljes mértékben megérte a játék az árát, elvégre az idei év talán legjobb játékáról írhattam. Nagyon jó szórakozás, miközben elgondolkodtad is és belerepít Pókember bőrébe, hatalmas élmény csak úgy himbálózni is a városba. Persze helyenként a az irányítás, vagy éppen a nehéz bossharcok miatt mérgelődés is társul a szórakozás mellé, de úgy érzem kellemes kihívási faktor van a játékba.

- Dzsaja Balázs -